„QUI MULTORUM MORES VIDET ET URBES, AZ HASZNÁL”.

Absztrakt

Bethlen Miklós (1642–1716) erdélyi államférfi és emlékíró rabsága idején írt, Beth- len Miklós élete leírása magától című önéletrajzából pontos képet kapunk otthoni tanulmányainak menetéről, de több fejezet szól peregrinációjáról, illetve fiatalkori, Angliában, Franciaországban és Velencében tett utazásairól is. Az önéletrajz első könyvét záró három útleírás számos tekintetben különbözik egymástól, mindegyik esetében felismerhetők azonban azok a textuális konvenciók, melyek a tanulás céljá- ból tett európai körút (peregrinatio academica) korabeli leírásaira jellemzők. Bethlen Miklós – a többnyire naplót vezető, vagy az átéltekről levelekben beszámoló 18. századi utazókkal szemben – több évtized elteltével örökíti meg élményeit. A visszatekintő távlat azonban nem oldja fel az idegenségtapasztalatot, éppen ellenkezőleg. Dolgoza- tomban a peregrináció leírásában felfedezhető idegenségtapasztalat jegyeit, továbbá ezeknek a sajátba, az énbe való beépülését vizsgálom. A külföldi utak során szerzett műveltség és szemléletmód előfeltevésem szerint befolyással lehetett az önéletírói én megformálására, de ezen túlmenően a szöveg megszerkesztésének módjára is. Az idegenségjegyek pedig fogódzókként szolgálhatnak az önéletírás önreprezentációs síkjának elemzésekor. Felmerül továbbá, hogy az apodemika-kutatások eredményei a kornak a műre gyakorolt hatásával kapcsolatos, illetve az önéletrajznak az európai kontextus felőli értelmezési lehetőségeit adják. A személyes és a nagy nyilvánosságnak szánt utazási utasítások ugyanis nemcsak konkrétan a peregrinációnak a menetét befolyásolhatták, hanem az élmények rögzítésének mikéntjét is.